Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dániel András: És most elmondom, hogyan lifteztem.

2017.09.23

Révész Emese

Hogyan csináljunk posztmodern gyerekkönyvet?

 

Artmagazin, 2017/5, 60.

A magyar gyermekkönyvet nemzetközi szintéren is képviselő HUBBY zsűrijének döntése alapján a tavalyi év legjobb illusztrált magyar gyermekkönyve Dániel András És most elmondom, hogyan lifteztem kötete lett. Ebből az állításból legalább három dolog kiderül: 1. a magyar gyermekkönyvnek van szakmai fóruma, ahol az illusztráció is mérvadó tényező[1]; 2. a többek által festőként ismert Dániel András újabban gyerekkönyveket ír és rajzol; 3. manapság ilyen hülye címmel is lehet befutó egy gyerekkönyv. A magyar gyerekkönyv-illusztráció nem most szabadult ki a cukiság plüss járókájából: ott, ahol Hincz Gyula, Bálint Endre vagy Ország Lili rajzolta tele a meséskönyveket, aligha kérdéses, hogy a gyerekkönyvek képeinek lehet köze a képzőművészethez. A kétezres évek óta izgalmas képi kísérletek terepe a hazai gyerekkönyv (amelyekről ehelyütt talán majd máskor).

Dániel András néhány éve alatt önálló stílust, sőt önálló univerzumot teremtett. Groteszk, szürreális rajzi világa nem előzmények nélküli itthon, elég ha Réber László vagy Sajdik Ferenc gyerekkönyveire gondolunk. Ezt az ironikus, abszurd írói és képi hagyományt folytatta Dániel András a Kicsibácsi és kicsinéni zen-buddhista bölcsességű egyperceseivel, majd a Kuflik rejtélyes életét feltáró képeskönyveivel. Pár éve viszont olyan kötetekkel lepi meg olvasó-nézőit, amelyek alapjaiban újították meg a gyerekkönyv megszokott kereteit. Bátran mondhatjuk, hogy Dániel a hazai posztmodern gyerekkönyv megteremtője. A nyugati gyerekkönyvek között már a kilencvenes évek óta jelen lévő kísérletek jellemzője, hogy kép és szöveg együttműködésén alapulnak (műfajuk angolszász terminológiával picturbook, amit közel sem fed a magyar képeskönyv elnevezés); a könyvet mint tárgyat vonják be a történetbe, a narratívát pedig ennek a több szintű valóságnak megfelelően széttagolják, szereplői kiszólnak (és kilépnek) az olvasó világába miközben az olvasót interaktív módon bevonják a történetbe, tipográfiailag és rajzilag eklektikusak, kísérletezők.[2]  Dániel Andrásnak nagy hasznára szolgált, hogy egy személyben írója és rajzolója könyveinek, ami lehetővé teszi számára a szabad átjárást szöveg és kép között. Mindez a befogadó számára azt jelenti, hogy ebben a világban megszűnik kép és szöveg széttagoltsága, jelentésük szintézisükből, mint „képszöveg” bontakozik ki.[3] Az első lépéseket már előző köteteiben is megtette: a Jakab folyamatos interaktivitásra készteti olvasóját, míg az Óriás magát a könyvtárgyat tette meg a történet színterévé.[4]

A történet ezúttal bájosan egyszerű: egy öt éves kisfiú az óvodai csendespihenő helyett (alatt) liftes fiúnak áll, szintről szintre kalauzolva nézőit a Le Pattant Hotel húsz emeletén. Az álombéli utazás, hasonlóan egy kamaradrámához, jó apropó a szerző számára ahhoz, hogy egyazon helyszínen karakterek változatos kavalkádját vonultassa fel. A képzeletbeli utazásba magát a könyvtárgyat is bevonja, mikor a megszokott olvasási nézetéhez képes 90 fokban elfordítja a kötetet. Így minden oldalpár egy-egy megállója a felfelé haladó liftnek. Sajátos minimalista utazási regény tehát könyv, ahol az első és huszadik emelet között nem történik más, minthogy egyesek be, mások kiszállnak a lift fülkéjéből.

A lappárok felső felén a fülke belső életébe lesünk bele, itt vonulnak fel Dániel világának sajátosan groteszk, ám humoros és szerethető képzeletbeli lényei. A képzőművészetekben járatos nézőt némelyek a magyar grafikai hagyományból Szemethy Imre és Banga Ferenc szürreális teremtményeire emlékeztethetik. Van köztük macskatáskás ténsasszony, rókamedve és ördögbáró, kétorrú manó-varázsló, küklopsz hölgy, krokodilus és elefánt, a kiskalapúak világtalálkozójára igyekvő óriás, csavargó és király. Igazán demokratikus és maximálisan toleráns hely ez, ahol minden rendű és rangú ember, kiméra, mitikus és valóságos lény olyan békében viseli el egymást, mint a Sötét zsaruk érkezési termináljának kozmikusan sokszínű utazói. Dániel játékos szürrealizmusa itt csúcsra jár, felszabadultan rajzolva át mindent ami szabályos és mindent ami hétköznapian megszokott. Azt sugallva a gyermek nézőnek, hogy a rajzolás fantáziával, ötlettel teli játék, olyan szabad tér, ahol világok teremtője lehetsz, ahol minden szabálytalanság és rendetlenség megengedett.

A lift fülkéje a benne tanyázó varázslatos és furcsa lényekkel lenne tehát a valóság neonfényes terepe. Ez alatt, a lappárok alsó részében húzódik azonban egy szürke zóna, a liftakna félhomályos és rejtélyes tartománya. A látható mögötti láthatatlan (ám nagyon is létező) a gyermeki képzeletet fenemód izgató valóság. Az öt éves kisfiúk számára a falban tekergő vezetékek, a föld alatt húzódó csövek legalább olyan valóságos és érdekes dolgok, mint a felszín jelenségei. Dániel a gyermeki valóságlátásnak erre a kettős természetére apellál, amikor lassan csordogáló történetébe a hátteret a főszereplőkkel egy szintre emeli. Ebben a rejtélyes, alvilági szférában fura kapcsolótáblák, rejtelmes gombok, be- és kijáratok, tekervényes csövek és gubancos vezetékek között, a „központi fékező” szomszédságában laknak aztán az igazán furcsa teremtmények, halfejű professzorok, marslakócskák és barátságos pincebogarak, no meg a közéjük tévedt felszín lakói, így például egy kisfiú, akinek a legjobb barátja a kockasajt…

A fülke színes életképeinek és a szürke zóna csendéleteinek ritmikus egymásutánját Dániel néhol egy-egy kétoldalas panorámaképpel szakítja meg: bekukkant a szálloda ablakai mögé, a város toronyházaiba és egy húsz emeletes felhőkarcoló életébe, sőt, amikor a liftben elmegy a villany, és egy oldalpár erejéig minden sötétbe borul, elmesél egy történetet egy zöldbab családról is (myse en abyme). A képek több zónás narratívájának megfelelően, szövegei is több szintűek: a fő tengelyt alkotó kisfiú elbeszélése mellé járulnak az utazók és a lények laza szövegbuborékai, valamint eligazító táblák szövegei (utóbbiakat az olvasni tanuló gyerekek is sikerrel böngészhetik), amibe beékelődik a mesélő meséje a zöldbabokról. Az egész elbeszélés töredezettségéhez remekül illik a képek rajzos, böngésző jellegű stílusa, ami megengedi, sőt elvárja, hogy az olvasó-néző szabadon kóboroljon a látvány és olvasmány szövevényeiben.

 

Révész Emese

 

[1] A HUBBY (Magyar Gyerekkönyv Fórum – Hungarian Board on Books for Young People) Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY - International Board on Books for Young People) magyar tagozata.

[2] David Lewis: Reading Contemporary Picturbooks. Picturing text. London, Routledge, 2001.

[3] Vö.: Mitchell imagtext fogalmával – M. J. T.Mitchell: Picture Theory. Essays on Verbal and Visual Representations. Chacago, 1994.

[4] Dániel András: Mit keresett Jakab az ágy alatt (és mi történt ott vele). Pozsonyi Pagony, Budapest, 2014; Uő: A könyv, amibe bement egy óriás. Betűtészta Kiadó, 2015; Utóbbi elemzése: Révész Emese: Ki ette le a könyvet? http://www.barkaonline.hu/futtyoges-es-nahatozas/5172-ki-ette-le-a-konyvet